„Mindenit, de mennék gitártáborba!”

Ha a tavalyi (jubileumi kilencedik!) gitártáborra gondolok, akkor minden kétséget kizáróan ki tudom jelenteni, hogy életem legjobbja volt. Mindazonáltal hasonló magabiztossággal tudom a legrosszabbnak is nevezni. Azon prózai okból kifolyólag, hogy az első volt.

Azért az mégse szokványos, hogy valaki egy táborba először már szervezőként utazik (pláne az nem, hogy én szervezőként utazom), de ha egyszer diákkörvezető voltam (és egyébként vagyok is azóta), és sok idióta ötletem volt szegény táborozók életének bonyolítására, akkor miért is ne. Szilárdan emlékszem, hogy egy gyönyörű nap estéjén tartottuk az első szervezői megbeszélést, miután lebaktattunk a Gellért-hegyen megtartott vizsgaidőszaki diákörről. Az én szép napom emlékét kicsit beárnyékolta, hogy az aznapi a Sopron-Budapest úton egyik barátommal, kitaláltuk: az M1-es autópálya bábolnai McDonald’s© éttermében jóllakunk; 1 200 forintból össze is jött, de az utána következő egy órát még a mikroökonómia-tanáromnak se kívánom...

Az se volt szokványos, hogy diákkörünk emblematikus gitárosa, Abdul Ádám nem sokkal a GT kezdete előtt rakta ki a „just married!” táblát (a lakodalomban elfogyasztott kajamennyiség, és az Ózd-Eger útszakasz kanyargósságának feszültségét meg még gimnáziumi kémiatanáromnak se kívánom; ez egy ilyen nyár volt...), de hál’ Istennek így sem maradtunk kvalifikált és lelkes gitároktató nélkül, Kovács Kristóf korai jelentkezésével bebiztosította a professzionalizmus képviseletét, mint ahogy Szabó Laura a mérhetetlen empiátiát tudta hasonló hitelességgel képviselni.

Történt ugyanis, hogy Réka ajánlására sikerült találnunk egy nagyon kellemes helyet (so called Tagyospuszta), Budapesttől alig egy órára. A körülöttünk lévő táj festőisége néha-néha elvonta a figyelmemet a foglalkozásról, amiben a kávé hiánya ugyanúgy szerepet játszott (Barbi és Timi nagyon figyelmesen őrölt kávét vettek a Tesco-ban, a kávéfőző belsejét viszont kb. 2 centi vastag penész lepte; pfáh), amire válaszul 3 nap után fel kellett adnom méltóságomat, és instant kávé fogyasztásására kellett fejemet adnom. Nem segített.

Nem segíthetett, mert az instant kávé nem pótolhatta a kiesett alvásmennyiséget. Jóllehet minden este beterveztem az emberi időben való lefekvést, a társaság annyira összehevült, hogy semmi kedve nem volt senkinek se ott hagyni, majd többnyire éjjel kettőkor elkezdtünk bóbosikolni; önmagában nincs ezzel gond, csak 1) ha másnap fél kilenckor reggeli van, nem annyira kóser 2) 6 óra alvás még OK, de tíz napig? Mit lehet mondani: egyszer van csak gitártábor egy évben...

De persze mi, naivak/naivák azt hittük, hogy táncház nem csak GT-ben van, de kiderült, hogy valamiért ez ott az igazi (mindannyiunk és főleg a lelkesen és professzionálisan készülő Katinka nagy bánatára). Úgy, hogy egész nap mezítláb fociztunk a ház mellett, nem jelentett gondot az, hogy szintúgy lábbelimtől megfosztva ropjam a tsah-tsah-tsah-t, a lányoknak meg az nem jelentett (akkora) gondot, hogy lábfejüket csupán saját piszkafa-alsóvégtagommal tapostam meg (bocsi, de kezdtem kifogyni a szinonímákból). A fenti sorok talán éreztetik azt, hogy az éjszakai programok közül a dyonídák helyett én a merengősebb (mondhatni bölcsészes) alkalmakat kedveltem jobban (jóllehet a szalonnasütés bejött – igaz, túlzásba vittem a hagymaevést, fájt is a hasam), kiváltképp a filmnézéseket (azért is, mert én szerveztem azokat). Megnéztük az amerikai filmipar komolyabb alkotásait (21 gramm, Fülke), és arról a tervemről se tettem le, hogy következő (ergo idei) évben már az európai/ázsiai alkotói filmek ideje jöjjön el, talán senkit sem riasztok el ezzel. Azért sem, mert egyik kedvenc filmemet (Szkafander és pillangó) anno csúfosan leszavazta a publikum, és miután telesírtam a kispárnámat, úgy döntöttem, hogy jobb másokat együtt valami közízlésűt csinálni, mint egyedül azt, amit egyébként akarok.

Ahogy szólt erről a GT lelki oldala is. Nagyon örültem személy szerint annak, hogy a közös alkalmakon a nagydumások kicsit háttérbe szorultak, és olyan emberek is szóhoz jutottak, akik annyira nem szoktak, vagy nincsenek közeli kapcsolatban a kereszténységgel. Annak is örültem, hogy nem a 3 diákkörvezető osztotta fel egymás között az ásítatokat, hanem szinte minden reggel más jutott szóhoz (én voltam egyedül kétszer, de a második alkalommal csak beugrottam más helyett). És a kiscsoportok hol oldott, hol megkapóan őszinte hangvételének is. De mondanom se kell, az éjjel 2 után lefolyt beszélgetések adták a legtöbbet (ahogy ez lenni szokott), mind lelkileg, mind emberileg.

Nyilván lehetett napközben is társalogni, amikor éppen nem a koffeinhiánytól kómáztam, vagy Tagyospuszta messzi tájainak látványába merengtem. Erre kiváló alkalmat adott a tatai Öreg-tó partján való punnyadás, vagy az óminózus tavon való evezés, vagy annak átúszása (a galád Timi félúton szólt, hogy ő anno versenyszerűen tempózott). Szóval nyár volt, meg szánsájn, meg nagyon jól éreztük magunkat.

Remélem a tavalyi arcokat viszontlátjuk (külön örültünk a beugró családtagoknak, és a győri diákkör utazó nagykövetének, Répássy Csabinak), a tavaly hiányzó „sztenderd” diákkörös diákkörös ugyanígy szeretnénk idén is látni, ahogy tavaly Bakó Csabit is szerettük volna... A gitártáborok szellemi atyja holmi frankfurti városnézés kedvéért megszakította nyolc GT-ből álló álomszériáját. R.I.P (idén jóváteheti bűneit) De ami a legjobban boldoggá tenne, ha ugyanannyi új embert ismerhetnék meg, mint tavaly! A mindenit, de megjött a kedvem gitártáborba menni!!!